3 rövid novella a szabadságvágyról

Szabadság. Az érzés, ami először eszünkbe jut a nyárról. Szabadulás az iskolatáska terhe alól, és szabadulás a munkahelyi feladatoktól, még ha csak néhány hétre is. Az örök napsütés évszaka a levegőben hordozza a megmagyarázhatatlan felszabadulást.

Ezt a felszabadulást megünnepelve hoztunk nektek 3 rövid novellát, melyekben megjelenik a szabadság és a szabadulni vágyás.

Elsőnek egy Gárdonyi Géza novellát hoztunk, amely körüljárja, hogy milyen mikor a gyermek-lét szabadsága a társadalmi elvárások ketrecébe kerül.

Gárdonyi Géza – A fiam gazember

Sajnálattal és röstelkedéssel vallom meg, hogy a fiam gazember.

A mi családunkban szokatlan karakter ez. Azt hiszem, a keresztes hadjáratig visszalapozhatnám a családunk történetét, ha ugyan a családunknak volna története. Fájdalom, az én őseim, bár sokat taníttatták őket s okos emberek is voltak, sem írni, sem olvasni nem tudtak, és én így most a fényes példákat adatok hiányában nem ragyogtathatom a fiam előtt.

De a fiam nem is kiváncsi a fényes példákra. A minap, hogy betöréses lopást követett el a kamarában, élénk és sötét szinekkel festettem neki azt a képet, amely a mazsolaszőlőtől az akasztófáig vezet.

Hangom remegett a felindulástól. Ő a fejét a karjára fektette. Azt hittem, sír, és folytattam mint Munkácsy: sötét háttérrel, világos alakokkal. Közben a komoly meggondolásra hivatkoztam, és azt kérdeztem tőle, hogy a mondottak után hajlandó-e lemondani az éléskamarába való betörésekről?

Hallgatott.

Megtoldottam a kérdést:

- Igéred-e, hogy nem sikkasztod el többé a ceruzámat? Igéred-e, hogy a cipődet nem hordozod zászló gyanánt a folyosón, és nem dobod az emeletről a házmester fejére?

Hallgatott.

Ez jó jel, gondoltam.

- Igéred-e, hogy nem rázod többé a Mariska barátod fejét, mint ezt az állatkerti tanulmány-utunkon a majomketrecnél tanultad? Igéred-e, hogy a piromániához vezető gyufagyujtogatási passziódról lemondasz, és hogy öngyilkossági kisérletet nem követsz el a cukorkák vigyázatlan élvezetével? Ha igéred, gyere, csókold meg a te jó apádat, aki aljas gazságaidat megbocsátja.

Hortyogott.

Gondoltam, talán nem is a fiam hibás, hanem én nevelem rosszul.

Fogadtam melléje tanítót.

A tanító úr komoly és tudományos fiatal ember volt. A jogi akadémiába járt, és cvikkert viselt. Lehetett rajta látni, hogy értelmes úri ember.

Bemutattam őt a fiamnak.

- Nézd fiacskám, ez az úr a jóra kíván téged oktatni.

A fiam rápillantott. Bizalmatlan és gyanakodó volt a pillantása. Különös, hogy a gyermekek ösztönszerüleg érzik a tanítóban az ellenséget.

Az ellenség mindazonáltal nyájasan magához vonta őt, és így szólott hozzá:

- Gyermekem, immár hat éves vagy, és azt hallottam, hogy még nem ismered a betűket.

- Igaz, - felelte őszintén a fiam.

- Hát akarsz-e tanulni?

- Nem.

- De látod aki nem tanul, az téglahordó napszámos lesz. Aki pedig tanul, az nagyságos úr lesz. Válassz: mi akarsz lenni: napszámos, vagy nagyságos úr?

- Huszár.

Megfogta a tanító úrnak az orrát, és meghúzta.

- Lásd, - szólott a derék férfiu, - most olyat tettél, ami nem illik. Jegyezd meg, hogy senkinek az orrát meghúzni nem szabad.

- Miért?

- Mert az orr nem csöngetyühúzó.

Ez a magyarázat tetszett a fiamnak. Egyszerre az ölébe mászott és barátságosan megcsókolta.

No lám, milyen finom gunynyal fejezi ki, hogy nem respektálja.

Néhány nap mulva azt mondja a gyerek:

- Apám, a Kati orra csengetyühúzó ám.

Kati a cselédem volt. Csinos falusi leány.

- Mit beszélsz?

- Azt, hogy a tanító úr meghúzta a Kati orrát, és a Kati csengetett.

- Hogy-hogy?

- Meg is ölelgette, csakhogy ne csengessen, meg is csókolgatta. Mégis csengetett.

Ime, így elárulta a tanítóját.

Katit összeszidtam. Kati összeszidta a tanítót. A tanító összeszidta a fiamat.

A kis gazember ettől az időtől kezdve mindig elbujt, ha a tanítója jött: hol a sifonérból, hol az ágy alól, hol a kamarából kapartuk elő.

A tanító azonban mégis csak eljárt hozzám. De mert a Kati orrát megrögzötten csengetyühúzónak nézte, a fiam ismételten elárulta őt.

Ezt a tanító végre is nem birta tovább: abbahagyta a nevelést.

Sajnáltam őt, igazán sajnáltam, mert becsületes és tudományos ember volt, de annyira szemérmetes, hogy nem birta elviselni a fiam árulkodását. Adtam is neki jó ajánlólevelet egy olyan barátomhoz, akinek nem konyha mellett nyilik a gyermekszobája.

- Látod, - szóltam ekkor a fiamhoz, - kifondorkodtad innen ezt a jóravaló ifjut. Ki tanít most meg írni, olvasni?

- Tudok, - szólott ártatlan arccal, de bizonyára belső gunynyal, - írjak?

Azzal fölvette a ceruzámat, és míg háttal álltam feléje, a drága Gyöngyösim pergamenjére rárajzolt egy szamarat.

- Mit jelentsen ez? - kérdeztem tőle.

- Ez te vagy apám, - felelte vidáman.

Eléggé érettnek láttam arra, hogy iskolába adjam.

Mély lelkifurdalások között vezettem el őt az elemi intézetbe.

A tanító jóakarattal fogadott. Nem sejtette a jámbor, milyen izgágaságot vett föl az iskolájába.

- No, mi történt? - kérdeztem balsejtelemmel, mikor félóra mulva tintától csepegő fejjel és ruhában, talpig feketén hazajött.

- Semmi különös.

- És ez a feketeség?

- Tintatartó volt előttem a padban.

- Hát aztán.

- Ráütöttem alulról a tintatartó talpára, és tudod apám mi történt?

- Micsoda?

- A tinta ugrott.

- Ugrott-e?

- Ugrott ám, mégpedig egyenesen a tanító úrnak az arcába.

- És nem nadrágolt meg?

- Nem látott a tintától.

- De te is merő egy tinta vagy.

- Igen: mert a tinta azután visszaugrott rám, és én letörültem a zsebkendőmmel.

Másnap remegve vittem el ujból. Bocsánatot kértem a tanítójától, és különösen esdekeltem, hogy ne üsse őt agyon.

A tanító ur arcán csupán a gallus tinta nyomai sötétlettek. Ő maga egy repetir-jóság.

- A fiu kissé csintalan, - szólott láthatólag meghatva a visszaemlékezéstől, - nem baj.

Olyan helyre ültette a fiamat, ahol nem volt kalamáris, és látszólag minden rettegés nélkül nézett rá.

Eznapon már végig ott volt az előadáson.

- Kibirtak fiam? - kérdeztem örömmel.

- Ki, - felelte búsan, - de én alig.

- Elhiszem: mi történt megint?

- Képzeld csak apám, ez a tanító ur azt kivánja, hogy úgy üljek mint a sfinksz az opera előtt és folyton azt hallgassam, amit ő beszél.

- Ez a helyes.

- De én nem vagyok arra kiváncsi.

- Különös nyilatkozat!

- Unatkoztam, és fütyültem.

- Szép.

- A Pali is azt mondta. Pali előttem ül. A tanító erre...

- Azt mondta: ne fütyülj.

- Nem: azt, hogy fogjam be a számat. Befogtam a számat. Akkor meg azt mondta, hogy ne tartsam a számon a kezemet. Hát mondd apám: a lábammal fogjam be a számat?

- A végét mondd.

- A végét? Egy fiu ma gallér nélkül ment haza.

- Hogy-hogy?

- A tanító úr kiállított. A fiu palavesszőt dugott hátulról a nyakamba. Erre megfordultam, és belekapaszkodtam a gallérjába. A gallér elszakadt.

Egy hete látogatja már az iskolát a fiam és én mindennap tapasztalom, hogy még nem csapták ki.

Sokszor könnyezve magyarázom neki, hogy milyenek a jó fiuk, s ő bámulattal hallgatja.

- Mesélj még, - mondja ilyenkor ravasz áhítattal.

Oh, ha nem én volnék az apja, hanem más, már régóta azt tanácsoltam volna neki, hogy iratkozzék be előre a fegyházba. De mert a vér nem tagadja meg a vért, mindennapi aggodalommal bár, de mégis hallatlan elfogultsággal mentegetem őt.

Hátha nem is gazember ez a kis gazember? Elvégre is, még nem szedett verebeket a kútból, mint én, még nem verte be a német postamester ablakát. Sem a misebort nem itta ki a templomban.

S elvégre is minden becsületes ember így kezdi.

 

Milyen érzés lehet felszabadulni egy tragédia okozta tehertől, ami egész életen át nyomta a mellkasod? Csáth Géza írásából ez derül ki.

Csáth Géza – Találkoztam anyámmal

Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.

Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.

És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad - én vagyok.

Sok idő elmúlott így.

Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.

De múlt éjjel a fejembe jött. - Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.

Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.

Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.

Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon - és lassan előreindultunk.

Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.

Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.

Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.

A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.

Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az arcomat, hogy megbocsát.

Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.

Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak - anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

 

Vajon többet ér bármilyen földi vagyon a szabadságnál? Erre keresi a választ Gelléri Andor Endre novellája.

Gelléri Andor Endre – Találkozás száz évvel

Az országúton jött felém. Csavarogni voltam, szabad vasárnapjaim egyikén. A méhészetet akartam megnézni Gödöllő mellett; rossz helyen szálltam le hozzá; s a szikkadt, fénytől zsizsergő úton egy útitársam támadt, aki száz éves. Nem nézett ki többnek hetvennél. Kezében egy nagy fokost mimelő bot volt. Azon óvatos parasztbetükkel rovátkák.

Megtudtam, hogy ez a bot a magával hurcolt sírfája. Íme, rajta áll az ő neve: Bárány János. Születési éve (1834 január 17), világrajöttének helye: Kál.

S így hosszában a boton ez a vésés: Isten kegyelméből élő.

Beszéde meglepően gyors, egyszerű s elég mélyhangú.

Nem millió ránc halmaza az arca. Csak a tekintete körül ülnek mélyebb barázdák, az idő ekéje hasította a bőrébe. S mintha az ajka elkopott volna, vékony a sok beszédtől és sóhajtozástól.

- Ezzel a bottal biztosítom magam, ha leesek valahol az úton, hogy tudják, nem kutya döglött meg, hanem ember.

- Tudom én, mondja s végigpillant rajtam, hogy a fiatalurat érdekli, miként értem meg a száz esztendőt. Azt hiszem, nincs ennek titka: eddig elkerült a kaszás.

- Ennek a mondásnak meg, hogy Isten kegyelméből élő, megvan a maga történése.

Három vármegyét járt be koldulva az öreg. Ezt a nagy földet úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Egyszer, hallotta, hogy kidobolnak egy szép hold szöllőt, amin valami kunyhó féle is állt. Elment a főjegyzőhöz s megmondta: megveszi. Kérdezte tőle a főjegyző: Honnan van magának ilyen sok pénze. - Három vármegyét koldultam végig húsz év óta, innen van. - Mert, mondja a főjegyző, ide be kell vezetnem, hogy miből él, azaz miből szerezte ezt a sok pénzét.

- Gondolkozott kicsit a főjegyző úr, aztán belévágta a tollát abba a tentás flaskójába s azt írta be foglalkozásnak: Isten kegyelméből élő. S most szokott paraszti fordulatot vesz az élete.

Fiával együvé költözik s a menye nem bírja az öreget.

- Nagyon fájt a szívem a szép földért, gondoltam ott fogok én meghalni, dehát hovatovább odakerültem volna az ólba a malacok mellé. Meg aztán, talán ez a hosszú élet titka, sohase bírtam a zsörtölődést. Így ha vándoroltam, a hegyek semmitse szóltak, meg az utak se civakodtak... a menyem meg folyton és mindég... fogtam magam s elmentem újra a főjegyző úrhoz. Adjon ismét ki nekem egy kolduló levelet.

- Hohó, mondta a főjegyző, maga itt harmincmillió koronáért szöllőt vett. Hohó, az ilyennek nincs kolduspasszus.

- De már nézze csak meg nagyságos főjegyző úr, hogy miből vettem én azt: Isten kegyelméből, úgy áll az ott. Én nem birok a fiammal veszekedni, meg a menyemmel. S ha meg ki akarnám űzni őket onnan, még elemésztenének, hogy rájuk jusson. Mert a fiam úgy szereti azt a földet, hogy még a port is sajnálja, amit elfúj róla a szél. Ezért hát gondolom, hogy megintcsak nekiindulok s járom majd a három megyét. S az Isten kegyelméből nem akarok én már szöllőt, csak egy kis koporsóra valót, meg, hogy eljöjjön a pap.

- Nincs énnékem azért panaszom. Csak éljen a fiam a földön s ne mondja, az atyám nem hagyott rám semmit. Ha ő olyan hitvány, hogy el bírja venni a százéves atyjától ezt a kis földet, legyen neki. Maga úgyis azt csinálta, nem lesz az újra nehéz, mondja... így küldött el koldulni... de nincs énnékem mégse annyi bajom, mint a fiamnak. Ad nekem a fiatalúr is úgy-e ezért a kis beszédért valamit a koporsómhoz? aztán majd találkozom másokkal is, ki ád valamit, ki nem ad semmit.

És szétnéz a tájon. Fönn az égen, szelid bárányai legelnek: a felhők. A fákon nesztelenül nőlnek a gyümölcsei. Amott lassú harapással fejős barmok bolyongnak előbbre: odabotoz hozzájuk s a kis kék lábaskába tejet kap tőlük. A hegyek hallgatnak körülötte, az utak nem civakodnak a lába alatt.

Ott meri hagyni száz éves fejjel azt a vagyont, amit száz év alatt szerzett meg: a hold szöllőt. Száz éve koldus, de mégis szabadabb minden gazdagnál.

Isten kegyelméből élő, igazi, bátor emberfajta.

Szóródó, hintődő, mint a fenyőfák virágpora; csak élni akar, lélekzeni, amíg csak lehet. Nem spekulál fegyverrészvényre s nem izgul, hogy a lakói fizetnek-e; ősidők embere, kései nyom, ritka, édes példány. S az ember feléjük lehelli az isteni igét: Szaporodjatok és sokasodjatok mint a tenger hala és az ég csillagai.

S amire olyan kíváncsi volt az ember a nyüzsgő, zsongó-bongó méhek társadalmára... ez az igyekvő fajta ellenszenvessé lesz, értelmetlenné, nem tetszik, a kicsinyesség, az emberi zsugoriság mintaképe, a sok-sok ezer méhhel teli kaptár. A méhzümmögés emlékeztet a gépek búgására; a fejük tompa mint a dum-dum golyó; szorgalmuk: kufárok ijedt harácsolása, az ember gyávasága, pénzgyűjtő mohósága.

S köztük ragyogva jelenik meg nekem: a százéves, az Isten kegyelméből élő koldus, aki bátor, igaz, mint maga a felelőtlen élet. Sóhaj és tünemény bennem. A valóság álma. Száz éves? Tízezeréves vágya az embernek, aki látja, hogy a rend, a hossz és a bessz, a kereskedés, a zsugorgatás kapkodása, véres háborúkon rángatja át az életet, amíg fájdalmaitól s természetellenességétől meg nem őrül az egész emberiség.