Babits Mihályról röviden | 3 Babits Mihály vers

Legismertebb magyar költőinket mutatjuk be röviden az idei költészet napja alkalmából. Ebben a cikkben Babits Mihály életútjának és alkotói pályájának jártunk utána, a cikk végén pedig három Babits verset is el tudsz olvasni.

Babits Mihály (1883-1941) a korai XX. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója és az irodalmi élet szervezője volt. Íróként, költőként, kritikusként és műfordítóként is tevékenykedett.

Babits Mihály az erdélyi Szekszárdon született, 1901-es érettségijét követően a budapesti bölcsészettudományi karon kezdett tanulni. Itt ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel, akikkel később a Nyugat című folyóirat megalakulásában is kivették részüket. Az egyetemi tanulmányait követően Babits gimnazista tanárként helyezkedett el.

Első verseit a századforduló körül írta meg, de ezeket még nem publikálta. 1909-ben jelent meg kötete, Levelek Iris koszorújából. Költészeti munkásságát csiszolt verskultúra és mély filozófiai gondolatiság jellemzi.

Saját költészete mellett műfordítóként fontos szerepet játszott a magyar irodalom fordításában is. Számos művet fordított magyarra, köztük William Shakespeare, Johann Wolfgang von Goethe, Friedrich Nietzsche, Charles Baudelaire és Paul Verlaine műveit, de Dante Isteni színjátékának első magyar fordítása is Babits érdeme.

1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként, valamint 1929-től haláláig a Nyugat folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott, így kétségkívül Babits a hazai irodalmi élet legbefolyásosabb személye volt.

Babits 1941-ben halt meg, de az életműve és az irodalmi öröksége tovább él.

Most három Babits verset hoztunk elolvasásra:

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatossan, hogy minden füszál

lágy leple alatt egyenessen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván,

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze multba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis csak arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő szizifuszi kő?

miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny füszálat:

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Egy szomorú vers
melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja.

Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.

Megjegyzés hozzáadása